Ki nem állhatom a nyers borokat. Annál inkább értékelem az érett, kiteljesedett, de erejük teljében lévőket. Annak idején, a ’90-es évek legelején nem igazán értettem Hugh Johnsont és a többieket, hogy nem rohantak teljesen ismeretlen – és hát némiképp ingatag – magyar borokat kóstolni. Ma már értem magam is, ezért különösen örülök, ha igazán szép és legalább a csúcsig eljutott borokkal van dolgom. Nyilván ez kizárólag akkor nyer értelmet, ha jókor is vesszük elő őket a pincéből. Az hogy egyébként milyen körülmények között és milyen értéket képvisel maga az érlelhetőség, rengeteg körülménytől függ, de most ez nem is lényeges. Érdekes módon azért a világ legértékesebbnek tartott fehérboraira sem tartanak érvényesnek 20 évnél hosszabb eltarthatóságot (lásd Oxford Lexikon).

Legutóbbi szépséges élményeim nem meglepő módon megint Tokajhoz kötődnek. Furdalt többeket a kíváncsiság, hogy a Nagy Tokaji Borárverés 2013-as és 2014-es elkelt boraival vajon mi lett. A legelső 2013-as árverési tételek azért, mert ez volt az első és tényleg nem lehetett tudni mindegyik borról hogy merre-tovább, a következő 2014-esnek pedig már volt néhány vihart kavaró bora is.

Hát most elővettünk néhányat közülük, és olyan sor lett belőle, hogy csak ámultunk. A durván 28 borból volt egy dugós és egy olyan, amelyik kissé elfáradt. A többi java része egyszerűen zseniális volt. Szokásom szerint egy-két kakukktojást betettem a sorba, mert szeretem a reális összehasonlításokat. Így került be pl. Barta Öreg-Király válogatás 2015 és az Erzsébet Pince két teljesen friss bora 2016-ból.

Kezdem egy olyan borral, ami talán a legnagyobb meglepetést tartogatta, épp azért mert nem igazán számítottam rá. Maga a téma aggályos sokak számára, mert a bor nem volt más, mint Samuel Tinon 2006-os száraz Szamorodnija. Ha lehetne rajzolni valami selymes textúrájú, az oxidáció finoman árnyalt oldalát mutató aromatikával megáldott bort, hát ez az. Persze a lényege ennek a bornak is a szerkezetében van, a savai a kategóriától (sajnos) nem megszokott módon szuper kiegyensúlyozottak voltak az alkohollal, semmi kellemetlen kaparászás, nulla érdesség. Az élesztősség halványan végig érezhető, hosszú és tartós bor. Ha ilyen száraz szamorodnik születtek volna az elmúlt húsz évben, talán nem kellene szinte rá tukmálni az emberekre, hogy legalább kóstoljátok meg! Tudom, hogy nem lehet eladni, de vajon mi vezetett ide? Nemde a gyatra minőség? Ez pedig tiszta, határozott és egyértelmű. De ha már Samuelt emlegettem, kóstoltuk 2012-es Szent Tamás Furmintját és 2013-as Szent Tamás Furmint válogatását is. Mindkét tétel tiszta volt és kellően határozott az illatában. Az előzőben melegebb, barátságosabb ásványosság, a fiatalabban az évjáratra jellemző élénkebb karakter volt jellemző. Minimális különbség, de érezhető volt a két évjárat között. Szerkezetében mindkettő kifogástalan, jó savakkal – a 2012-esnél féltem kicsit, de semmi okom nem volt rá. A bor ragyogóan tartja magát, sőt. Mostanában érhetett fel csak a csúcsra, a 2012-es komolyabb tokaji furmintoknak kellett ez a néhány év. Ízeiben a 2013-as kicsit gyümölcsösebb, lendületesebb, de valójában csak stílus-beli különbségekről beszélhettünk.

Kevesebb hárslevelűvel akadt dolgunk önállóan. Örök kérdés, hogy furmint/hárslevelű ügyben dőlhet-e a választás a házasítások felé. Többen vallják, hogy a klasszikusnak mondható – bár ki tudja ebben a formában létezik-e egyáltalán – 70% furmint 30% hárslevelű lenne az üdvözítő felállás (Bálint László – Furmint USA), de tudjuk jól hogy vannak abszolút furmint és önállóan hárslevelű hívők is. Őszintén megmondom, hogy saját tapasztalataim alapján nem tudnék dönteni. Nagyon hektikusan fejlődnek mindkét fajta önálló borai, de az is biztos, hogy nem feltétlenül azt az arányt kell feltételeznünk, ami a címkén van. És ez nem holmi csalfaság, egyszerűen a 15%-os szabály, vagy sokszor származási bizonyítványok kiadásának nehézségei vagy egyszerűen praktikus okok is vezethetnek oda, hogy a furmint nem 100% furmint.

Két szép hárslevelű így is bekerült a sorba. A Váti-dűlő Hárslevelű 2012 a Tokaj Kikelettől minden tokaji kóstolók örök favoritja. Berecz Stephanie személyes szimpátiája a fajta iránt kifogástalan ízlésével párosulva rendre megfogja a borkedvelőket. Most sem volt ez másképp.  Ezeknek a dűlős hárslevelűknek számomra talán a végtelen sima textúrája az, ami a legmegkapóbb. Az aromatika elvarázsol, ez nem kérdés – de van azért ennél fontosabb is. A bor úgy tud tartós maradni a szánkban, hogy semmi nem tolakodó benne. Akinek szerencséje volt, a kóstoló végéig vissza-vissza kortyolt ebbe a pohárba. De a Füleky Úrágya Hárslevelű 2013 sem volt gyengébb. Az Úrágya rendszeresen visszatérő tűzköves mélyebb illata és íze végig kísérte most is a bort. Ez a tétel sokkal inkább az Úrágyáról szól és kevésbé a hárslevelűről, de ezzel gondolom mindenki tisztában van. Határozott szerkezet, finom hordóhasználat. Ugyan már más évjárat, de mostanában elég gyakran kóstolom a Hétszőlő 2016-os, első deklaráltan szárazként készült, az előzőeknél nem kevésbé izgalmas Hárslevelűjét. Ezt a Borkollégium vásárolta meg az árverésen, így sikerül saját halottunknak tekinteni. S ugyan a hordó még elég fiatalos benne, valójában szerkezet dolgában ez is kimondottan sokat ad. A hárs mézes-édeskés tónusai aromatikájában nagyon élénkek, de savai is szépek, élénkek – ami évjárat függő is persze. Hosszú és tartós is, úgy gondolom elég hasznos is – már ha kevésbé gyakorlott kóstolóknak mutogatjuk. Egy biztos: voks ez alkalommal sem került sem a furmint, sem a hárslevelű mellé. Sokkal nagyobb szerepét látom a stílusnak, tisztaságnak, szüreti időpontnak és nem utolsó sorban a terroirnak. Egyéniség legyen a borban és tudatosság a termelő fejében. A magam részéről ezt tartom a legfontosabbnak.